azt hiszem mostanra siekrült megemésztenem a tegnapi napot. igaz, mátyás névnap volt, de simán lehetett volna renáta is. bár mégse, mert a tegnap nem az én napom volt. akkor ezért volt mátyás. a legjobb az egészben, hogy egész jól indult, ment minden a maga útján, amikor is beütött a krach. a számlázóprogim meghülyült és volt oly kedves elbaszni néhány (sz.sz. 32 db) számlát. azt hittem megüt a guta, mert ezeknek a nagy része már ki lett küldve az ügyfeleknek. a sokkhatás enyhülése után beszéltem a könyvelővel, aki boldogan közölte, hogy hajrá reny, csináld újra őket. hát bazzz. vagyis plusz munka. nem is kevés. plusz még hozzájön egy fejlevágás a főnöktől. ebben a zaklatott állapotomban hívott apám (mindig is jó érzéke volt hozzá, hogy mikor NEM szeretnék beszélni senkivel). olyan szinten kiborított, hogy ügyet sem vetve a munkatársakra, az irodára, magamból kikelve kiabáltam vele a telefonon. HAGYJON ENGEM BÉKÉN A HÜLYESÉGÉVE!!! és nem kell hogy vázolja az idióta felfogását biz dolgokkal kapcsolatban. miért nem lehet megérteni, hogy nem szeretnék róla beszélni, és hogy ez a helyzet? ezt kell elfogadni. ha meg nem, akkor sajnálom. hagyjanak békén. és legfőképp minek kell túldramatizálni a helyzetet? miért borul ki jobban a családom, mint én? miért hiszik, hogy megállt az élet? NEM! az életem igen is megy tovább. és nem is akár hogy. már 4 hónapja. és boldog vagyok. akkor meg mit törődnek a többivel? nekik ez legyen a fontos. a részletekkel meg majd törődöm én.
anyu, apu! ha most olvassátok e sorokat (ami 1000% hogy nem - de hát soha nem lehet tudni) akkor gondolkodjatok már egy kicsit normálisan! na.